Ai~ 2

Értetlenül nézett rám… mondjuk nem is csodálom… Csak most néztem meg őt jobban.. Haja ezüstszínben csillogott, szemei pedig kékek voltak, akár a karjaiban tartott virágok. Testalkatát tekintve, magas, szikár termetű volt. Könnyed eleganciával mozgott.

-          Tessék? – nézett mélyen a szemembe.

Nem tudtam megszólalni. Túlságosan is zavarban voltam… Arcomra pír szökött ismét, és önkéntelenül is lehajtottam a fejem.

-          Az én nevem Rikuto – mondta szelíd hangon, majd állam alá nyúlt és kissé megemelte fejem, hogy szemembe nézhessen – És a tiéd, hölgyem?

-          Ju-juria – dadogtam zavartan és elvesztem szemei mélykéjébe.

-          Örvendek a találkozásnak – mosolygott rám.

Pár pillanatig csak néztünk egymásra, mintha egy festmény csodálnánk… Szemében olyan vidámság csillogott, amit egyszerűen nem lehetett leírni… és nem csak boldogság, hanem határozottság, céltudatosság, értelem és józanész. Tényleg ő volt az. Ő az én Rómeóm! Ekkor tekintet újra az ölembe fekvő könyvre vándorolt, majd ismét szemembe nézett.

-          Leülhetek? – kérdezte, én pedig némán bólintottam.

A virágokat letette maga mellé, majd óvatosan levette a könyvet az ölemből… Megnézte a bor-tóját, majd belelapozott és találomra beleolvasott.

-          „Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta
Halld meg imám, ne lökj pokolba le”

-          „A szent csak áll, bár hallja az imát” – mondtam neki válaszul rögtön.

-          „Állj s jutalmat én veszem im át.
Ajakadtól ajkam így lesz bűntelen” – mondta immár ő is fejből a következő sort és újra találkozott tekintetünk

Nem tudtam, most mit is kéne tennem… ezt a sort egy csókjelent követi… vettem egy mély levegőt és válaszoltam…

-          „De ezzel az én ajkam, bűnösebb lesz…”

Nem volt ideje válaszolni… vagy várni mást tenni… megszólalt a csengő. Akár a turbékoló galambok, úgy reppentünk szét. Tudtam, hogy voltaképpen semmi rosszat nem tettünk, mégis zavarban voltam. Pár perces szünet után ő újra felém fordult, majd kezét nyújtotta.

-          Gyere, megmutatom hol a termed – mosolygott rám.

Ai~ 1

Alig vártam, hogy középiskolás lehessek... hiszen Júlia is 16 évesen találta meg a boldogságot... Egy jó módú suliban lettem ösztöndíjas... Ugyan Rómeó és Júlia gazdagok voltak, én sajnos nem vagyok az... de úgy érzem ez nem lehet hátrány a szerelemben. Alig bírtam kivárni az első napot... Már egy órával az évnyitó előtt a suliban bóklásztam.. Végre megismerhettem azt a helyet, ahol rám talál majd az igaz szerelem... Anya azt mondta, nem kell nekem keresnem, majd az megtalál engem... de én már nem bírtam tovább várni... Már rengeteg barátnőmnek volt barátja... pontosabban mindegyiknek... csak nekem nem... Eleinte bántam, de amikor láttam, hogy mennyire elkeseredtek, amikor csalódtak, rájöttem, hogy még ráérek... De már meg akarom érezni azt a boldogságot, amiről Shakespeare is írt... Otthon több példányban is megvolt a darab... az egyiket magammal is hoztam... Kimentem az iskola udvarára és leültem egy kis pavilonban.. Mivel ez a gazdagok iskolája volt, iskola helyett inkább hasonlított egy palotára... Ezért nem is lepődtem meg rajta, hogy egy pavilon volt a kertben...  Kellemes időnk volt... A kertben mesés virágok nyíltak a szivárvány minden színében... Elképesztő volt az egész hely... Leültem egy kovácsoltvas padra, a fülembe raktam a headsetem és elindítottam egy klasszikus zongoradarabot. Elővettem a táskámból a könyvemet és olvasni kezdtem. Már teljesen kívülről tudtam az egészet, mégis mindig szívesen olvastam. Azonnal lemerültem a történetben... Már nem az iskola kertjében voltam, hanem Veronában. Nem az iskolai egyenruha volt rajtam, hanem egy mesés ruha... Hajam felkontyolva, csak egy kósza tincs lógott le nyakamnál... Magányosan üldögéltem és a távolba kémleltem. Kellemes szellő fújdogált... Ameddig csak a szem ellátott, nem volt más, csak gyönyörűséges virágok... Behunytam a szemem, és élveztem a szél által felém fújt virágok bódító illatát... Ekkor valami a kezemhez ért... Kinyitottam a szemem.. Ölemben gyönyörű kék virágok hevertek... A szél irányába fordultam... Egy férfi állt ott, kezében egy csokor kék virággal. A szél éppen kifújt pár szálat a kezéből, Ő pedig utána kapott. Éppen sikerült elkapni, azonban pár szál ismét az ölemben landolt. Hozzám sietett. Valamelyest meghökkent, amikor megpillantott. Tekintete azonnal az ölemben fekvő virágokra vándorolt. Óvatosan nyúlt értük... Én megbűvölve figyeltem a könnyed mégis kecses mozdulatot. Visszaillesztette a virágokat a csokorba, majd rám emelte a tekintetét. Azúrkék szemeiben elvesztem... Éreztem, hogy pír szökik az arcomra... Lesütöttem a tekintetem, azonban Ő államnál fogva megemelte fejem.Zavartan néztem rá. Ő egyszerűen rám mosolygott, majd a csokorból kivett egy rózsaszín virágot és a hajamba tűzte.

 - Üdv nálunk - mondta lágy, mégis mély hangján.

Értetlenül pislogtam párat, és látásom visszaváltott normálissá. Ismét az iskola udvarán voltam, fülemben a headsettel, kezemben a könyvvel. De valami megváltozott... A fiú tényleg ott állt előttem kezében a csokorral és éreztem a hajamba tűzött virágot is... Ő még mindig rám mosolygott... Nem tudtam mit is mondhatnék... végül csak egy név csúszott ki a számon fojtott, reményteli hangon...

 - Rómeó....